Ismét egy olyan sztori, amit még sokáig nem fogok elfelejteni. Csakúgy, mint a Musso könyvek legtöbbje, ez is annyira magába szippantott, hogy még aludni sem tudtam miatta.

Mussohoz fűződő viszonyom egyébként 10 évvel ezelőtt kezdődött Franciaországban (Musso egyébiránt francia), amikor ott jártunkkor egy ismerősünk a kezembe nyomta az egyik könyvét, hogy olvassam el, mert nagyon jó. Mivel nem tudok franciául, ezért nem olvastam el, de a szerző nevét megjegyeztem. Hazatérve azonban el is felejtettem, nem foglalkoztam vele, míg egy kicsit később egyik barátnőm kölcsönadta az egyik könyvét. Rögtön tudtam kiről van szó, tetszett is regény, de akkor még nem volt rám ilyen hatással. Mígnem pár évvel ezelőtt megjelent az Angyal hív, és már azelőtt a fejemben kavargott a sztori, mielőtt elolvastam volna. Ugyanígy jártam a Holnappal is és most a Central Parkkal is. Nem tudom, hogy mikor olvastam ki utoljára ilyen gyorsan egy könyvet, de az nem mostanában volt az egyszer biztos.

Alice a fiatal párizsi rendőrnő és Gabriel, az amerikai jazz zongorista egymáshoz bilincselve ébrednek egy padon a Central Parkban.  Nem ismerik egymást, és arra sem emlékeznek, hogy valaha találkoztak volna. Alice előző este a barátnőivel a Champs-Élysées-n bulizott, Gabriel pedig egy dublini klubban zongorázott.

Innen indul a könyv, és ezután kezdetét veszi egy olyan "ámokfutás", amely szabályosan bevonzza az embert annyira, hogy képtelen másra gondolni, csak tudni szeretné mielőbb, hogy mi lesz a végkifejlet. Hiszen rengeteg kérdés merül fel már a legelején, s azon túl, - ami talán az egyik legfontosabb -, hogy mi köze ennek a két teljesen idegen embernek egymáshoz, számos olyan látszólag zsákutcába futó szál jelenik meg, melyeknek kezdetben nem biztos, hogy komoly jelentőséget tulajdonítunk, mígnem rájövünk, hogy igenis fontos volt.

A könyv folyamatosan fogva tartja a figyelmet, annyi titokra derül fény a történet előrehaladtával, hogy néhol teljesen megvezetett Musso, már-már azt hittem, hogy rájöttem mi az irány, de aztán a végén annyira másfelé vitte el, hogy totálisan ledöbbentem. A karakterek rendkívül összetettek, s bár sejtjük, hogy mindkét szereplőnek vannak titkaik, a szerzőnek  sikerül is ezeket nem felfedni egészen  a sztori legvégéig.

Alice elszomorodott.Ólmos fáradtság lett úrrá rajta, lehajtotta a fejét, és sóhajtva dörzsölte meg a szemhéját. Az első pillanattól kezdve érezte, hogy gond lesz ezzel a fickóval...

Persze megjelentek olyan szálak is a történetvezetésben, ami sejtetni engedte, hogy nem ennyire egyszerű ez a história, mint amit az első pár fejezet után gondolnánk, hogy most már kialakult valamiféle váz, ami mellett halad majd a könyv. És éppen ezért zseniális író Musso szerintem, mert képes észrevétlenül olyan mederbe terelni a cselekményt, ami után csak pislogunk, hogy hová is vezetett valójában ez a történet.

Nekem nagyon tetszett a könyv, hozta a  Mussotól megszokott feszültséggel teli és egyben rettentően izgalmas sorokat, de ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy nagyon mélyen érintett egy-két rész, amiket biztosan nem fogok egyhamar elfelejteni.

Lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok Musso könyvei iránt, de tényleg nagyon izgalmasak, mindenkinek ajánlom, aki szereti, ha annyira beszippantja egy könyv, hogy szinte ezzel kel és fekszik, amíg a végére nem ér. (És egy pár napig még azután is. )

Guillaume Musso: Central Park, Park Könyvkiadó, 2019

Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm ha hírét viszed, további friss tartalmakért kövess az Instagramon  valamint a Facebookon is, ahol még sok mindent megtalálsz.