A Normális emberek már a megjelenése előtt is óriási népszerűségre tett szert külföldön is, valamint hazánkban is. Itthon a 21. Század Kiadó konkrétan e köré építette a Könyvheti dizánját is, akkor jelent meg, így természetesen iszonyú kíváncsi lettem rá, be is szereztem gyorsan.

Ez volt az első könyv amit a kezembe vettem a Könyvhéten vásároltak közül és elég gyorsan el is olvastam. De be kell valljam iszonyúan vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Nem állítom azt, hogy nem tetszett, hiszen a maga nemében egészen különleges. Eleve már a formáját tekintve is újszerű (vagy én nem olvastam még hasonló könyvet): nincsenek bekezdések egy-egy párbeszédben, így az elején nekem fura volt, hogy éppen ki beszél.

Maga a történet szerintem nagyon jó, ugyanis a Normális emberek két olyan ember viszonyáról valamint barátságáról szól, akik már a gimnázium óta jóban vannak, és mindketten kicsit "furák". Hol együtt vannak, hol mással járnak, de sohasem veszítik egymást szem elől. Mintha valamilyen mágnes húzná egymáshoz őket.

Marianne a gazdag, de fura lány az iskolában, Connell pedig a menő focista srác, éppen ezért nem vállalja fel kapcsolatát a lánnyal. A gimi után az egyetemen találkoznak újra, ahol Marianne már a népszerű diákok közé tartozik, kiterjedt baráti körrel rendelkezik, ahova Connellt is befogadják a lány miatt, habár alacsonyabb társadalmi réteghez tartozik.

Kapcsolatuk több hullámvölgyön megy keresztül, ám végül mindig egymásnál kötnek ki. Az olvasás közben végig azt éreztem, hogy ez azért mégsem normális,  ahogyan viselkednek egymással, hogyha ennyire jól kijönnek akkor mi az ami hiányzik nekik a normális kapcsolt működéséhez?

Ugyanakkor a háttérben ott húzódik egy irgalmatlanul komoly dolog, ami Marianne egész életét jócskán meghatározza, amit kezdetben még csak sejteni vélünk, apró utalásokból jövünk rá, hogy itt rendkívül súlyos dolgok történnek/történtek, amik igencsak meghatározták a lány személyiségét. 

Nem tudom mi a baj velem, súgja Marianne. Nem tudom, miért nem lehetek olyan mint a normális emberek.

A regény egyébként folyamatosan fenntartotta a figyelmem,  és kíváncsian vártam, hogyan alakul a szereplők sorsa, mégis azt éreztem közben, hogy valami hiányzik.

Elképzelhető, hogy csak túlzott elvárásokkal kezdtem neki az olvasásnak, nem tudom, de emiatt nagyon sajnálom, mert a sztorit jónak találom és lehetett volna belőle egy kedvenc könyv is, így viszont egy pici hiány érzés maradt bennem.

Mindezek ellenére egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, mert alapvetően tetszett, érdekes módon közelíti meg egy se veled, se nélküled kapcsolat részleteit mindkét szemszögből. A szereplők a történet végére pedig látványos személyiségfejlődésen mentek keresztül a felnőtté válás rögös útján járva, a könyv legvégére szinte már azonosulni is tudtam velük. Szóval ebből a szempontból kifejezetten ajánlom olvasásra. 

Sally Rooney: Normális emberek, 21. Század Kiadó, 2019 

Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm ha hírét viszed, további friss tartalmakért kövess az Instagramon  valamint a Facebookon is, ahol még sok mindent megtalálsz.