Ebben a könyvben meg kell a szívnek szakadni. Finy Petra úgy ír emberi sorsokról, hogy minden történés belesimul a sorok közé, de ha egy picit is mélyebbre látunk, észrevesszük, hogy ez koránt sem egy játszi könnyedségű, fiatalokról szóló történet.

Hatvanas évek vége, öt középiskolás fiatal sorsa, akik a barátság védőburkaiból kiindulva eljutnak a legnagyobb tragédiákig. Néha csak egy apró, árnyalatnyi döntés taszítja őket a végletekig és van, amit már nem bír el egyetlen barátság sem.

Kelemen, Tömpe és Belphégor elválaszthatatlan középiskolai barátok. Hármasukat kiegészíti két lány: mindenki vágyálma Gizi és a visszahúzódó, Prágából érkezett Nina.

A történet elején látszólag a gondtalan középiskolások életét élik, szerelmesek lesznek, koncertekre járnak, sakkozással szereznek pénzt mozira és szétszakíthatatlan kötelékük megnyugvással tölt el mindannyiunkat.

Csakhogy az élet sosem ilyen egyszerű és Finy Petra mesterien tudja ábrázolni a nem ilyen egyszerű életeket. Neki simán elhisszük, hogy egy nőért véget ér egy többéves barátság, hogy a becsület mindennél többet ér, hogy a családi lelki nyomor erőszakot szül és a félelem sokszor tehetetlenné teszi az embert. Mert ilyen az élet.

„Hol kezdődik az árulás? Az első apró árulásoknál, vagy csak a végső nagy elárulásnál?” (169. o.)

Ám ahogy haladunk a történetben, a szereplők kapcsolatán keletkező mikrorepedések egyre csak nőnek olyan eseményeket kiváltva, amikre végül mindannyian felszisszenünk, holott legbelül valahogy tudtuk, hogy csak is ide futhat ki az öt kamasz története.

Ahogy lapozunk a könyvben, úgy fejtjük le – szinte, mint egy hagymát - a rétegeket a rengeteg nehéz sorsról, a hordozott traumákról, mégis egyre többet akarunk tudni.

Akármikor is voltunk kamaszok, a „problémáink ugyanazok", így könnyű beleképzelni magunkat a szereplők helyébe, és ott vagyunk a hatvanas években is, hiába nem éltünk még akkor - szüleink, nagyszüleink elmondásaiból azonnal ráismerni a sorokra.

A sok tragikus esemény ellenére – vagy épp ezért, mégis úgy érezzük a regény végére, hogy mégis van remény. Hiszen a remény mindig kell a túléléshez. No meg a szerelem.

„Tessék, ilyen nagy szerelmet még nem látott a világ, és nem láttam én sem, na tessék, mihez kezdtek ezzel az érzéssel, ami még a szívbe sem fér be, olyan hatalmas?” (235. o.)

Az Ultramarin egy darabig még velünk marad azután is, hogy már régen becsuktuk a könyvet. Lenyomatot hagy rajtunk, olyan érzésekét, amitől egy regényről később azt gondoljuk, hogy megérte elolvasni. 

Ha elolvasnátok a könyvet, itt tudjátok megvásárolni: Finy Petra: Ultramarin

Finy Petra: Ultramarin, 21. Század Kiadó, 2024.

Ha pedig tetszett a bejegyzés, megköszönöm ha hírét viszed, további friss tartalmakért kövess az Instagramon  valamint a Facebookon is, ahol még sok mindent megtalálsz.